Fogalmam sincs, hogy hány óra van.
Körbenézek, mindenki elveszetten pislog, apró izzadságcseppek peregnek le a homlokaikon, látszik, hogy szenvednek, kínlódnak. Ugyanezt érzem. De nem nyugtat meg, hogy nekik is rossz, valahogy soha nem éreztem magam jobban attól, ha más is ugyanabban a cipőben jár, mint én.
Elég jó ütemben telik az idő, mégis kezd már elegem lenni.
Idegen hangok hatolnak a fülembe, de nem merek felnézni, szemkontaktust keresni, mert pusztán a szememmel nem tudom kifejezni, hogy mire gondolok, megszólalni pedig alig van erőm. De azt hiszem ezzel mindenki így lehet, mindenki küzd, hogy valahogy kifejezze magát – akár szavakkal, akár egy szemrándulással, mert hiszen egyedül ezt mégsem lehet csinálni.
Hirtelen csend lett.
Felnézek, mi történt? Túlságosan elmerültem a gondolataimban, és kimaradt pár perc. Próbálok összpontosítani, de nagyon nehezen megy. Egyre csak arra gondolok, hogy valamire úgy emlékeztet ez a helyzet. Valahol láttam már ilyen elveszett pillantásokat, ilyen kétségbeesett küzdelmet.
Aztán beugrott egy süllyedő hajó képe.
Franciaóra közben néztem körbe a teremben, és elméláztam a mellettem ülő lány arckifejezésén (vagy inkább szemkifejezésén, mert az arcát még soha nem láttam, valószínűleg elsétálnék mellette az utcán), és bevillant egy jelent a Titanicból. A hajó törzse éppen kettétörni készül, és Kate meg Leó több száz emberrel együtt kapaszkodnak a hajókorlátba. Nem beszélnek egymással, se erejük, se közös nyelvük. Egy elég hosszú snittben csak azt látjuk, ahogy a kamera a rémült pillantásokat mutatja, ami kortól, nemtől, nemzetiségtől, társadalmi rangtól függetlenül pontosan ugyanolyan. Nahát pont ugyanezt láttam a csoporttársaim szemében.
Ott pislogunk öten, mint ma született bamba birkák. Nem mintha számítana – mert órán csak franciául lehet megszólalni -, de mindenki másik országból jött, mindenkinek más az anyanyelve, ami egy plussz nehezítő faktor, ha az ember egy teljesen új idegen nyelvet tanul.
Nonverbálisan kommunikálni pedig nehézkes. A maszkból épphogy kilátszik a szemünk, ha kérdez valamit a tanárnő, és mi nem értjük, csak nagy pislogásokkal tudjuk jelezni, hogy naaa, álljál már le egy percre légyszi, még nem vagyunk annyira prók, hogy az iszonyatosan gyors maszkon keresztüli hadoválásodat pikk pakk megértsük.
Aztán ha valaki mégis úgy dönt, hogy megszólal, nem lehet benne biztos, hogy helyesen ejtette-e ki, amit mondott, hogy egyáltalán jó-e a válasza. A tanárnő meg csak vigyorog, folyton azt mondja “trés bien” meg “oui”. Még nem jöttem rá, hogy ezt azért csinálja-e, mert a szintünkhöz képest tényleg elég ügyesek vagyunk, vagy mert az esetek 60%-ban halvány lila gőze sincs arról, hogy mit mondunk.
Ha pedig valamit elrontunk, hosszas magyarázatba kezd: rovásíráshoz hasonlító betűkkel firkant valamit a táblára az éppen kifogyni készülő filccel, aztán pikk pakk le is törli a szöveget, mintha attól félne, hogy életre kelnek a betűi, leugranak a tábláról, és rajta kezdik számon kérni a haloványan fogó filcet.
Hát így fuldoklunk mi szavakban és pillantásokban. Némán, magányosan, de bízva abban, hogy egyszer megmenekülünk, lerázzuk a kötöttségeket, és vígan cseverészünk franciául egy kis párizsi kávézó teraszán. De persze az is lehet, hogy az egészet csak én képzeltem, és legközelebb szimplán jobban oda kellene figyelnem, amikor a tanárnő már sokadjára magyarázza a ‘Passé composét’.
Megjegyzés
Ne értsetek félre, nem arról van szó, hogy bárkit szeretnék meggondolatlanságra, vagy lázadásra buzdítani. A fenti történések egy olyan franciaórán játszódtak, ahol a jelenlegi helyzetben mindenkinek kötelező maszkot hordania, és jó nagy távolságban ülnie a másiktól (öten vagyunk összesen, a terem óriási, szóval nem nehéz betartani a szabályokat). Teljesen egyetértek a szabályokkal, nem ellenük beszélek, csak a megfigyeléseimet írtam le.
